webGóbé: Beetetés

Mottó: „Informatikusra márpedig nincs szükség. Csak számítógépekre a hivatalnokok asztalán.“
Részlet egy tanácsülés hangfelvételéből

2. Beetetés

1993-ban még időm sem volt megmelegedni a protokoll-asztal sarkán (ui. ott volt hónapokig a „székhelyem“), amikor mindmáig páratlannak bizonyult lehetőség kínálkozott: egy tanácsos utolsó pillanatban visszamondta a külföldi tapasztalatcserét, és hogy kárba ne menjen a már megvásárolt vonatjegy, kaptam teljes 5 (öt, cinci, pjaty, five ) dollár kiszállási pénzt^¹ és mehettem Óbudára, egy hét tapasztalatcserére. Így esett meg, hogy hamarabb megismertem az óbudai tanács működését, mint a szeredaiét. Volt mit látni, már akkor elektronikus iratforgalom volt és viszonylag teljes, működő informatikai rendszert használtak a testvérvárosunk irányítói. Így utólag is döbbenetes, hogy már akkor a kapus számítógépen ellenőrizte le, hogy tényleg várnak-e és jelentette érkezésemet. Hol vagyunk mi még ettől!
A lényeg, hogy egy hét múlva tapasztalatokkal gazdagon és a támogatásba kapott szakkönyvek, informatikai eszközök és fogyóanyagok súlya alatt szó szerint roskadozva szálltam le a Koronáról.

Nemsokára a fellegekből is, a mindennapi valóság talajára. Amikor körülnéztem, mivel gazdálkodhatok, kiderült, hogy van két számítógépem, egy IBM PS/1 és egy PS/2^², egy lézernyomtatóm, egy halom könyvem és egy rakás tisztviselő, akinek gőze sincs arról, mire lehetnék én jó. Egyedüli konkrét dolog, amit elvártak tőlem, az a kiadványszerkesztési, nyomdai előkészítési munkák kivitelezése, ui. az ezt megelőző másfél évben ezzel kerestem a kenyerem jó részét. Meg is maradt mindmáig majd mindenkiben az a tévképzet, hogy az informatikus tulajdonképpen valami jobban képzett gépírónő-féle!
Amikor a második gépet oda akartam adni valakinek, hogy használja, kiderült, baj van, nincs önkéntes, aki hagyná magát macerálni mindenféle elektronikus ketyerével. Taktikát kell váltani — állapítottam meg igen hamar — mert ha nem, az Óbudán már-már határozott formát öltött álomból az informatizált ügyintézésről nem lesz semmi. Valahogy úgy kell eladni az informatikát, hogy észre se vegyék, hogy valami újat kell megtanulni. Kínlódásról, izzadságszagról, erőfeszítésről szó sem lehet.

Csak „természetesen“, mintha a „Hat tyúk tavát“

adnám elő, lábujjhegyen, mosolyogva. Villámgyorsan valami olyan kitörési pontot kell keresni, ahol eredményt lehet elérni úgy, hogy a gombokat ugyan én nyomom, de valakinek a munkáját látványosan megkönnyítem, mindezt úgy, hogy minél többen érzékeljék is a változást. Mellesleg minél hamarább meg kell keresni a potenciális felhasználókat is, akik nem félnek az újtól, hajlandóak tanulni is ezt-azt, és ki kell dolgozni egy kivitelezhető tervet, ami lehetővé teszi az azóta is változatlan stratégiai cél elérését. Ennek a korszaknak a mellékterméke az is, hogy ha valaki valamit nem tud megoldani a Városházán, előbb-utóbb hívnak, legyen szó digitális ébresztőóráról, az esketőbe vásárolt új zenegépről vagy egy rakoncátlan zipzárról.
Közben „eltűntem“ a protokoll-asztal sarkáról, ui. végre kaptam egy irodát, egy szőnyeget és egy fémszekrényt. Lassan szereztem magamnak asztalt és széket is (ez utóbbit nemrég tettem félre, miután már nem lehetett „üzemben tartani“) és megtaláltam a keresett kitörési pontot is. Miközben a vezetőségi üléseken egyre gyakrabban hangzott el a kérdés, hogy „vajon mit csinál Dénes ott hátul a sarokban?“, már lázasan dolgoztunk a személyzetis kollégákkal a fizetési programon. Ma is hálás vagyok az azóta nyugdíjba vonult kolléganőnek, hogy eltűrte állandó kérdezősködésemet, hogy hitt bennem, segített sikerre vinni a próbálkozást. Évekre szóló munkát szereztem magamnak, de sokan akkor kezdték elhinni, hogy valamire még jó is lehet ez az informatika, amikor először írták alá a számítógépen kinyomtatott fizetési listát. Lassan egyre több munkám került, csak a gépet nem akarta senki elfogadni, inkább felvettek egy fiatal kollégát³, hadd kezelje ő a gépet.
Mai szemmel nézve ebben az időszakban kaptam a legnagyobb, leghathatósabb segítséget a Városi Tanács tagjaitól, habár akkor (is) többet szerettem volna. Így esett meg, hogy az év végén megmaradt, más által el nem költött beruházási pénzek egy részét felajánlották nekem, ha el tudom hasznosan és legális keretek között költeni, vehetek rá, amit jónak látok, „hadd legyen karácsonyom“, ahogy mondani szokták. Szerencsére akkor az alkalmazottaknak kijárt a karácsonyfa, nem kellett érte futkosni, így amíg mások az ünnepi előkészületekkel foglalatoskodtak, én kétségbeesetten próbálhattam a szinte lehetetlen feladatot megvalósítani. Sikerült, így a géppark egyből a duplájára szaporodott. És csodák csodája, a két felszabadult gép közül az egyiknek került gazdája, a másikat — kéretlenül — megkapta a könyvelőség. De ez egy külön történet.

Közben volt egy időszaki polgármester-választás, melynek kapcsán újabb bizonyítási lehetőség adódott a szavazatszámlálás „gépesítésével“ és nemsokára egy új feladat is került: az újonnan megválasztott polgármester személyes kezdeményezésére a Városháza lapjának a kiadása, amire szintén érdemes külön kitérni. Ezalatt is folyt a kapcsolatkeresés, aminek egyik eredménye az előző részben említett USAID pályázat, a jövőbeni partnercégek felkutatása, itthoni és nemzetközi partnerek keresése, a hivatal tevékenységének folyamatos feltérképezése és modellezése, lobbizás a tanácsban és a tanácson kívül és — természetesen — folyamatos tanulás.
Ha igaz az, hogy a programozónak többé-kevésbé meg kell tanulnia annak a szakmáját, akinek programot ír, akkor ez itt hatványozottan érvényesül. Itt nem egy szakmát kell tudni. A Városháza bizonyos szinten nem más, mint a város életének egy kisebb léptékű leképzése. Aki meg vállalja, hogy ezt a nagyon sokszínű, szerteágazó tevékenységet informatizálja, annak — tetszik, nem tetszik — egy kicsit mindenhez kell értenie, az anyakönyvtől a mezőgazdasági nyilvántartásig, a szociális segélyezés ága-bogaitól a városrendezési problémákon és az adószedésen át a helyi közigazgatási tevékenység „rejtelmeiig“. És nem csak felszínesen, hanem a helyi szokásjogtól a törvényes rendelkezések útvesztőiig mindenben el kell igazodni, meg kell látni a rendszert a felszínen néha megmutatkozó káoszban, és segíteni e rendszert működtetni, érvényre juttatni. A káoszt nem lehet hatékonyan modellezni, a rendhez, logikához kérlelhetetlenül ragaszkodni kell, néha foggal-körömmel harcolni érte. Nem csoda, ha az ember akarata és alaptermészete ellenére is, előbb-utóbb ellenségeket szerez. Ez a hatékonyság ára, aki ezt nem hajlandó megfizetni, ne menjen informatikusnak közhivatalba. Csak ártani fog. Magának is, másnak is, de legfőképpen az intézménynek.
Ebben az időszakban láttam is egy pár példát erre. Anekdotába illő az az eset, amikor a „népakarat“ tuszkolt el csodát látni egy szomszédos megyeszékhelyre, amelyről mindenki dicshimnuszokat zengett, hogy tanuljam már meg, hogyan lehet olcsón látványos eredményeket elérni. Tudtam, mi vár ott, de elmentem, hogy megbizonyosodjak róla, hogy egy Patyomkin-rendszert fogok látni, egy sikeres marketing-fogást, amivel meghülyítettek mindenkit, polgármestertől hivatalnokig, sőt, az odalátogatókat is. Szakmailag nulla, jövőtlen álmegoldást, azonnali látszateredményekkel, elavult, továbbfejleszthetetlen rendszerrel. Ezt a csapdát mindenképpen el akartam kerülni.

Én számítástechnikát, nem ámítástechnikát akartam!

¹ Ha valaki kiváncsi rá, ma is meg tudom mutatni

² Azóta sem vettünk márkás gépet, csak használtan
³ Alig pár hónap után, dupla fizetésért, és igazi, programozóhoz illő munka reményében el is hagyott, ma sikeres programozó. Ő volt az első azok közül, akik ugródeszkának használtak, de nem az utolsó. Nem tudom elítélni őket.