3. Volt egyszer egy „Csíkszereda“

Egy kiadványszerkesztéssel is foglalkozó cégtől jöttem, jó pár könyvvel, folyóirattal, hasonlókkal a „rovásomon“. Máig legkedvesebb abból a korszakból a Nagy Imre naptár, a számomra különleges értékén kívül azért is, mert egy baráti viszony kezdetét jelentette, nem csak Szabó Andrással, hanem az (akkor) általa vezetett Csíki Székely Múzeummal   is. Valószínűleg ennek az előéletemnek köszönhetem, hogy már az első napoktól tulajdonképpen volt munkám, mindenféle kiadványszerkesztési feladataim voltak, először csak hivatali (VIP) levelek, a Csíki Színpad Egylet műsorfüzetei, plakátjai, meghívók, névjegykártyák. Ezeket sosem tekintettem igazán a munkám részének, egyrészt mert ez egy külön, más szakma — a városban akkor csak három-négy ember művelte, de nemsokára hazatértek a Kriterion Alapítvány nyomdájának Budapesten több mint egyéves tanfolyamon kiképzett fiatal szakemberei —, másrészt csak annyi köze van az informatikához, hogy az elsődleges munkaeszköz a számítógép. Ilyen alapon a ládaszegezőre is rá lehetne mondani, hogy mesterkovács

Első igazi kihívás — és a külvilág számára is látható eredmény — Csíkszereda város zászlajának és címerrajzának az elkészítése volt, a fellelhető leírások és előképek alapján, a város Statútuma számára. Azóta már mindkettő közismert, szó szerint lépten-nyomon találkozhatunk vele, kanálistetőktől a sörös kupakokig. 1995-ben, amikor a címerrajzot először védték le a szabadalmi hivatalnál, jobb híján szerzőként engem jelöltek meg, az eredeti alkotó ismeretlen lévén, ma is ez szerepel a nyilvántartásokban, így hát a szerzői jogok az enyémek mind a mai napig .

1994 márciusában beindult egy újabb kiadványszerkesztési tevékenység, ami közelebb állt a szívemhez: beindult a Városháza lapja. Székedi Ferenc, Szekeres Adorján és jómagam voltunk a lelkes csapat, akik — mindennemű anyagi ellenszolgáltatás nélkül, lelkesedéssel, sokszor kemény viták, vélemény-ütköztetések mellett — szerkesztettük, „csináltuk“ a lapot. A csapat változott, többnyire a politikai széljárásnak megfelelően, de egy rövid időszakot leszámítva, amikor is a lap — eredeti céljától eltérően — egyéni politikai ambíciókat szolgált, végig a csapatban voltam, mint a technikai háttér biztosítója, tördelőszerkesztő, korrektor, „fuss-ki, öblitsd-ki“ , de hosszú ideig mint társszerző, sőt, — egy rövid időszakra — mint a lap egyedüli előállítója.

Székedi Ferenc után egy ideig Oláh-Gál Elvira volt a főszerkesztő, utána meg politikai nyomásra neki is mennie kellett, majd Szekeres Adorján is kilépett a Városháza kötelékéből (szintén hasonló okok miatt).

Az évek folyamán — előbb román nyelvű mellékletként, majd önálló kiadványként — megjelent a Miercurea-Ciuc, ezt, érdekes módon, senki sem akarta kisajátítani, folyamatosan meg is jelent, ma is megjelenik. Miután kifulladt a lelkesedés, és kiderült, munka is van vele, határidőhöz kötött, közszolgálati jellegű munka, a „Csíkszereda“ ismét visszakerült hozzánk, azóta is Székedi Ferenc szerkeszti, a háttérmunkát munkatársaimmal továbbra is mi végezzük.¹

Sok — az én szememben komoly — sikert értünk el az évek folyamán. Hogy csak kettőt említsek, az első az volt, hogy Országos Széchenyi Könyvtár nem csak igényt tartott a lap számaira, hanem tekintélyes könyvadományokkal hálálta meg a hozzájuk rendszeresen eljuttatott lapszámokat. A másik sikert tulajdonképpen a kényszer szülte: Székedi Ferenc távozása után valakinek a száraz, hivatali közlöny-szerű adatokon kívül is kellett valami olvasmányosat írni a lapba, így született meg a „Volt egyszer egy Csíkszereda“ című sorozat. Kiindulásnak megvolt a címer-zászló témában folytatott magánkutakodásaim mellékterméke, a Kájoni évfordulós népi egyetemi előadásom anyaga még 1987-ből, és gyerekkori képeslap gyűjteményem pár, véletlenül megmaradt darabja, na meg a Múzeum folyóirat-tára. Az első cikk, a lebontott „Városközében“, az egykori Virág utcában álló régi postáról szóló — ma már tudom, tárgyi tévedésektől sem mentes — írás lavinát indított el. Irodám lassan zarándokhely lett, ahová a legkülönbözőbb emberek hozták az érdekesnél-érdekesebb dokumentumokat: légi felvételt 1915-ből, hatósági igazolványt az 1916 őszi román betöréskor elszenvedett tűzkárokról, fényképeket a két világháború közötti társadalmi életről, családi képeket, reklámanyagot, üzletbelsőket ábrázoló dokumentumokat, „ Csíkszereda visszatért“ alkalmi borítékokat, csíksomlyói búcsús emlékeket és még ki tudja, mi mást. Az egyik érdekes „fogás“ Iliescu „elvtárs“ emlékezetes 1996-os kampánylátogatása után volt, amikor az ortodox templom előtt álló néhai fenyők helyén felállított alkalmi pódiumról elhangzott a „többszázados ortodox katedrális“ kifejezés. Másnap a pallér lánya — aki akkor még kolléganőnk volt —, behozta a családi emléket, egy fotót, ami őt ábrázolta a sok évszázadnyi régiséggel bíró építmény frissen öntött alapjai mellett. A kezdeti anyagszűke csakhamar átcsapott a másik végletbe, nemsokára a bőség zavarával küszködtem, sokszor nehéz volt kiválasztani, minek is lenne nagyobb aktualitása. Sok kedves ismerősre, barátra tettem így szert, pár belőlük életre szóló kapcsolattá vált. Még mind a mai napig rá-rákérdeznek, mikor jön a folytatás? Nem tudom, nem hiszem, hogy lenne folytatás. Mára, különböző formában nálam sokkal felkészültebb emberek folytatják a megkezdett munkát, sokszor fel-fel bukkan ezekben egy ismerős mondat, fordulat. Örvendek ennek. Úgy érzem, tettem egyet-mást azért, hogy a csíkszeredaiak jobban megismerjék városuk múltját, erősítsék gyökereiket. Miután a lapot kivették a kezünkből, a begyűjtött információknak, tudásnak más helye került: a világháló. De erről majd máskor.

Ezen kívül is került még kiadványszerkesztési feladat, de egy idő után tudatosan kezdtem leépíteni ezt a tevékenységet, kellett az idő és az energia az egyre terebélyesedő tényleges informatikai tevékenységre, arra, amire tulajdonképpen elszegődtem, arra, ami a mesterségem, arra, ami tényleges fejlődést hozhat - és hozott is. Lassan formálódni kezdett ugyanis a rendszer, egyre többen kezdtek bekapcsolódni az informatikái alkalmazások, a számítógép használatába, szaporodtak a — nem mindig mindennapi — gondok.

Beköszöntöttek a növekedés fájdalmai.